Szikrázó jéghideg van,kemény csípős idő,már a Tél sem tudja,hogy mi a dolga,ebben az olykor tökéletlen,fordítva forgó Nagy Világban.Januárban majdhogynem tavaszt zúdított ránk,szinte érezni lehetett azt a semmivel sem összehasonlítható illatot a levegőben.És most,február hónapban? Fájó,csontig hatoló hideggel lepett meg,valaki megrázhatná már....Tél!!...talán fordítva kellett volna!!!
Az emberek az utcán lehajtott fejjel,szinte arc nélkül,grizzly mód beöltözve cammognak a dolguk után,nagyon szeretnék már könnyen szállni és lebegni,de még mielőtt valaki más irányba terelné a gondolatait...Stop!!..én nem joint- ra gondoltam,hanem a tavasz könnyedségére,szárnyalásra,repdesésre,mosolyra.De sajnos még várni,várni,várni kell,ami nemigazán az Én tulajdonságaim közé sorolható,mert mint tudjuk a Kosnak azonnal,minden kell,nem szeretne hanem akar....de hiába is akarnám megváltoztatni a dolgokat,sajnos nem lehet és így nem marad más csak egy-két nagyon is lélekmelegítő vers,amivel talán együtt tudok szállni,repdesni,lebegni és mosolyogni.
Csomókban hanyatló gesztenye-levél,
éjjel ujjaidhoz érkezett a tél.
Disznótoros faggyal támad az idő,
tűleveli füsttel telnék a tüdő,
boróka levével telnék a torok-
háborog a hideg,foga csikorog.
Engem ugyan űzhet,el nem fog a fagy,
lélekmelegítőm utamon te vagy:
tekinteted röpdös,karcsú madarát
kerülik a felhők,varjak,vadkacsák:
zúzmara-sziromban hangod kanyarog,
hópehely-viharban kedved kavarog:
minden lélegzetem ízeddel telik:
szállok- más tipródik,vagy a körmeit
fújja,és bort nyakal- te is szállsz velem:
nincs szükségem szeszre,fűt a szerelem.
Garai Gábor: Tél
Vastag,nehéz hó-paplanok
alatt a föld most tetszhalott;
vagy havasálmú sóhajok
között alszik egy jó nagyot.
Most én is hó-ruhát kapok:
s a szívem tán azért sajog,
azért ily árva,elhagyott,
mert olyan tiszta,jó vagyok,
ahogyan csak a hó ragyog;-
de majd telnek a hónapok,
s ha engednek a zord fagyok,
a bánatom eloldalog,
én is,én is "felolvadok",
sugárba,fénybe roskadok,-
s megkönnyeznek- a csillagok.....
Vitó Zoltán: Téli mondóka
Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem,hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.
Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss,ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.
Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek,s szádra szívemet csókolom.
Sárhelyi Erika: Napod leszek
.jpg)
