Kezdődő Tavasz

Amikor még fagyos csizmái kopognak a hegyeken,s az öregedő tél önmagáról dúdol jeges nótákat a fenyőknek,lent a völgyekben megpuhul a szélhordta avar és mezőkön bogarászó varjak felnéznek a felhőkre,hogy valahonnan délről nem hoztak-e valami üzenetet.Mert ilyenkor már van valami a levegőben,amitől elcsendesedik a fák orgonája,figyelve,kihúzzák magukat az öreg bükkök és a som rügyeit úgy csiklandozza valami belülről,hogy már alig férnek a bőrükbe.
Esténként puha köd leng a patakok ágya felett,különös vajúdó párát lehel a föld,amelytől megreszketnek az alvó lepkék bábbölcsöjükben és álmosan fintorog a mókus meleg téli fészkében.S ha felsüt a nap,nyújtózkodik az erdő.A fák korhadt ágakat dobnak le magukról,az utak kezdenek felszáradni,a szél a téli sziszegés helyett lágyabb suhogással fésüli az erdőt,s egy reggelen a bokrok alatt kinyitja ezer fehér csillagszemét a hóvirág.Hideg van még ilyenkor,s a hidegnek nincs más színe,csak a fehér.Utána jön a sárga,a kék,a lila,a rózsaszín és legvégül a nyár ragyogásában a pipacs égőpiros lángolása.De ez messze van még.

Az erdő,a nap most még nem tud kis cselédeinek sem színt,sem illatot adni.De nem is kell.A természet éledése lassú és lágy,mint a simogató anyai kéz.Nem melegedik fel egyszerre,mert az elpusztítana mindent,hiszen a fák magukban hordják még a téli dermedést,az állatok magukon a téli bundát,melyet ha hirtelen melegedne fel az idő,nem vethetnek le és tehetnek molyzsákba,mint az emberek.
Rendre,rendre: sorjában.A fehér szín után jön a sárga,a hóvirág után a déli domboldalakon,mintha a kén maga virágzott volna ki,szinte nevetnek a sombokrok sárga csokrai,alattuk pedig a tavaszi kankalin majdnem ugyanolyan színű virágai.
És ha felsüt a nap,az öregerdő mélyén,mintha a tavasz orgonája szólalna meg,búgni kezd az első vándor,távoli tájak fészekrakó üzenetét hirdetve: búgni kezd a vadgalamb.Lágy ez a hang; nem kiált,nem harsog,nem rikolt,csak szétfolyik,mint a sóhajtás és meghallja mindenki.A mókusok kidörgölik szemükből az álmot,a harkály elhallgat értelmetlen kopogtatásával a beteg fák mellkasán,a patak száradó partján vidáman futkos a barázdabillegető -aki szintén most érkezett külországi útjáról-, a földben megmozdulnak a giliszták és egyéb dermedt férgek,a hangyabolyban akkora a sürgés-forgás,mintha vásárra készülnének,a tavak hideg téli kékje meleg barnára válik,s a halak megmozdulnak iszapágyukban,ahová még októberben feküdtek; a napsütötte erdő felett reszketni kezd a levegő,melynek érintésétől elindulnak a nedvek a fákban és az alvó rügyek duzzadtak lesznek,mint az élet ígérete.
              Fekete István

Mennék eléd,mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető,jó langyossága van.
Csak arcom érzi még,nem sejti más,
varázs van benne,keltető varázs.
Ahol jársz,néma éberség fogad,
keresd a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre,melyet hó erez,
íj válladon,a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd,s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet,melyből napfény sugaraz:
Tavasz,tavasz! Tavasz,tavasz,tavasz!
            Áprily Lajos: Mennék eléd...