Nőnap

csillagom virágom
szökik már az este
öltöztess vetkőztess
virágszép szemedbe

takargass kezeddel
boríts be hajaddal
csillagom virágom
teljes tenmagaddal

tedd szíved én mellém
holtig égő lángnak
virágos csillagnak
virágzó világnak.
       Gál Sándor: Csillagom virágom

Egy napon észrevettem,hogy szeretem.Miért?
A kérdés nem érdekelt,mert ostoba volt,s a tetejébe megválaszolhatatlan.Iparkodtam felelni e kérdésre.
Így feleltem: szeretem ezt a nőt,másképp,mint a többit,másképp,mint mindenkit,aki előtte volt.
Mikor átölelem,mikor karjaimba zárom,e mozdulattal szeretném megmenteni a világtól.Nem magamnak szeretném megmenteni: önmagának,esetleg az utókornak,a halhatatlanságnak.Úgy érzem,valami roppant becses és értékes,amit a sors személyében reám bízott.Legszívesebben mindig csak adnék neki valamit,meleg ruhát,hogy ne fázzon,csillogó ékszert,hogy örüljön,valami szépséget,puhaságot,kedvességet szeretnék beleadni az életébe,hangsúly nélkül,sőt viszontszolgálat és szerelmi kamat nélkül.Ez az érzés beteges.
Valószínűleg nemcsak azért szeretem,mert szép.Sok szép nőt ismertem és egyiket sem szerettem.Valami van benne,ami számomra elmondhatatlanul ismerős.Mintha egyszer már együtt lettünk volna,kígyók és Luciferek között,nagyon régen,a Paradicsomban.
Talán a mirigyműködése miatt szeretem.Vagy,mert a szája lehelete ismerős.Vagy,mert neve oly ismerősen cseng,hogy halódva is mondom majd,mint az egyetlen nevet e földön,mint az élet értelmét.Szeretni annyi,mint ismerni,egészen ismerni.Miért nem ismertem igazán a többit,miért ismerem ezt,első pillanattól?
Nem értem.
           Márai Sándor