a végtelen csendes ábrázatát
fénylő szemek hangtalan meséjét
várni a koromsötét égre meredve
csillagok jöttének csilingelő léptét
árva szóban rejlő sóhajt adó reményt
várni egy dallamot
éltető simító zenét
bár jönne már
és rajzolna mosolyt megkövült arcomra
bár jönne s válaszolna
az elveszett hangokra
meleggel ölelne
adna bársonnyal bélelt álmot
s nézne hosszan hosszan
ahogy előtte állok....
Nagy Anikó: Várni
megmutatnám
a Hold körül tekergő
csillagok fényében
magam.
Szemed nyitnod sem kell,
elég,
ha tenyered
rásimítod arcomra
és az élek mentén
alvó csöndben
gyengéd tűz leszek.....
Nagy Anikó: Nézd....
kifordult képek
egy lila éjjelen
megfogalmazhatatlan
mint az időbe zárt fájdalom
olyan dühösen
vágytam rád
hogy lefoszlott
maradék hamis arcom
veled
határtalan
vagyok
mikor az ismeretlen víziók
zajokká nemesednek
mert te vagy a vég
és az örök kezdet
és annyira valósnak hiszem
minden érintésed hogy
rám szakad a világ is
és úgy ránt magába
a legtisztább érzés
hogy újra igazzá leszek
akkor eltűnsz majd
és bezárva hagyod
a legbelső ajtót
ami téged rejt.
Csurai Zsófia: legbelső ajtó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése