Nem igazán azért,hogy birtokoljuk vagy uralkodjunk felette.
Meg azért sem,hogy tanácsainkkal megfojtsuk.Néha csak azért,hogy menjünk mellette.Átláthatóan.
Az igazi találkozások pillanatában belopakodunk egymás életébe és a lelkünk jót ücsörög egymásnál.Ugyanarra a dalra rezdülünk.Érezzük egymást.
Az emberek azt mondják,hogy nem szeretnek szenvedni.Én mégis szeretek.Szeretem,ha valaki eszeveszetten hiányzik.Ha ott lappang az a torokszorító érzés minden porcikámban,hogy mindent odaadnék abban a pillanatban,hogy újra találkozzak vele.
Érezzem újra ugyanazt a dallamot a lelkemben.Az ő dallamát és az ő rezdülését.Van ezekben a találkozásokban is valami nagyszerű és megdöbbentően furcsa.
Az élet összehoz két embert itt vagy ott,mintha a véletlen játéka volna csupán,aztán összeköti őket a barátság láthatatlan szövedékével.Hogy aztán sohase felejtsük el azt a dallamot,azt az illatot,azt a hangulatot,amit elénk terelt és azokat az érzéseket,amiket a lelkünkbe csempészet.
Többnyire alábecsüljük egy mosoly,egy simogatás,egy kedves szó,egy figyelő tekintet,egy őszinte bók vagy csekélyke törődés erejét,pedig mind képes rá,hogy új irányt szabjon életünknek.
Egy mondás szerint,onnan tudhatod,hogy fontos dolog történt az életedben,hogy utána már nem tudsz úgy élni,mint azelőtt.
Találkoztál valakivel,vagy éppen elveszítetted,nagyon megbántottak,vagy te te tetted,aztán pár pillanatra kívülről láthatod az életed.Érzed valami végérvényesen megváltozott.Mélységeid kékje,magasságaid zöldje egymásra borul a távolból,apró pontok az emberek.
Aztán belekortyolsz a kávédba,visszarepülsz a földi reggeledbe.Érzed a szemetelő esőt,de ma valahogy még ennek is örülsz.
Mert változol.!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése