a szemek bársonyosak voltak
csöndesen mosolyogtak
egymásban lassú táncot jártak
közben a szerelemért
hű kutyaként hevert lábunknál a szív
valójában semmi sem történt
csak tanítottuk egymást -- simogatni
Kovács Erika Málna: Dorombolás
tudod te hogy milyen
saját gyengédségemtől megremegve
karjaidtól érintetlenül maradni
és ostoba
félig kész betűket pazarolni
az éjszakák rideg falai közt
hófehér papírra
miközben...te
a halk léptű magány
könny-cseppeket számolsz az esőben
nélkülem?
nem baj
nem szégyen
néha....én is félek
hidd el
és sajnálom
hogy mindig megmozdítalak
üres csendedben
( de mondd
hogyan férjek
bőröd alá másként? )
talán mert néha még érzem
ahogy halkan átvonulnak
vénáimon néma vágyaid
és semmi más
Kovács Erika Málna: és
szeretem azokat a perceket,
amikor hiányod
testem csendjét felborzolja
sírás és rombolás nélkül
( ilyenkor )
csak egyszerűen szép minden,
hisz a nincs is te vagy....
Kovács Erika Málna: (te vagy)
Volt valami különös
abban a nyomorult dobbanásban,
amit ma
szívem
kiküszködött,
amíg megkerestem a fojtó sötétségben
gubbasztó egymagam.
Hiába sétált nedves ajkamon
a langyos szél,
s hiába szeretkezett bőrömmel
minden gondolatod,
volt ma valami különös érzés,
de már nem kimondható.
Csupán ócska kis érzelem-szilánkok,
és én már nem is (v)érzem őket,
csak ők engem,
pedig átkozott közhellyé lett minden....
Kovács Erika Málna: (V)érzem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése