Az erdő

Mert nem lehet csak a valóságnak,a célszerűnek élni.......valami fölösleges is kell az élethez,valami rikító és csillogó,valami szépség,ha még olyan olcsó szépség is.Az emberek többsége nem bír a szépség káprázata nélkül élni.Valami kell,ha más nem,egy hatásos képeslap,mely -vörös és arany színekben- a naplementét ábrázolja vagy a hajnalt az erdőn.Ilyenek vagyunk.
     Márai Sándor

Egy magas dombon,hol a szellő suhogva
birizgálja a zöld fűszálak hegyét,
ott,hol a Nap sugarai kóricálnak,s vihogva
szívják fel a föld harmatlevét,
s a rögök közt bújócskát játszanak,
ott,hol házukat szuszogva viszik a csigák,
és morc apró hangyák rohannak,
ott élnek a kedves,szerelmes fák.
      Ölelés (részlet)

...van fa,amelyiknek a gyökere nagyon mélyen bent van a földben.Évszázados mélységekre bent.És ember is van ilyen.És sem az ilyen fát,sem az ilyen embert nem bánthatja nagyon a vihar.Csak megtépheti,de kidönteni nem bírja.Mert a gyökere benyúlik a föld szívéig,s a föld hűséges erővel megtartja az ilyen fát,s az ilyen embert.
      Wass Albert

Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb,sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.

Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.

Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten,ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik úgy kell élni,mintha volna!
Viharban,csendben rájok lehajolna.
Mert nekik nőni kell-
És nőni- csak az ég felé lehet.

Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó,érces,telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes,komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.
       Férfi-erdő

Előttem mered egy fabálvány,ez a tölgy Matuzsálem.Legalább ezer éves,de könnyen lehet,hogy több is.Bizonyára látta Árpád apánkat az ős hódítókkal,akik ezt a földet a mi hazánkká tették.Talán már akkor is gyönyörű volt,úgy száz esztendő körüli fiatal dalia volt ez a fa.
Elnézem az őserő e hatalmas jelképét s álmodozva hallgatom lombjai halk susogását.Mintha beszélgetnének.Mintha csodálatos meséket sóhajtanának bele a nyári levegőbe,a nagy végtelenségbe.Mintha abban a bizonyosságban,hogy a fák nyelvét meg nem érti sem az úszó felhő,sem a játszó szellő: bátran mondanak el egymásnak titkokat és rejtelmes gondolatokat,amiről nem szabad tudni senkinek sem.
Minél tovább nézem a lomb hajladozását,hallgatom a levelek beszédét,annál jobban izgat egy gondolat,ami régóta nem hagy már nekem békét; ami eszembe jut magányos órákban,ha átadom magam valamely árnyas fa védelmének.
Lehetetlen az,hogy ezeknek a felséges gyönyörű lényeknek,ezeknek az erőtől és élettől duzzadó teremtményeknek valaminő érzésük,valamilyen belső világuk ne legyen; ha nem is olyan,mint a többi lénynek; amelyről úgy hisszük,úgy tudjuk,hogy öntudatossággal él,mozog,cselekszik.
Ez a rengeteg alak,ez az óriási élet,amely lélegzetet vesz,táplálkozik,növekszik,fejlődik,amely ha megsebesül,beforrasztja sebét,ha pedig elveszti életerejét s kivénül,akkor végül meghal: ez csak olyan érzéketlen,öntudatlan,semmit sem élvező,vaktában létező alkotása lenne a természetnek?? Csak tengődik,s teljes tehetetlenséggel tűri: had múljék fölötte az idő,az évszázad,az évezred??
Nem igaz!!......zúgja egyszerre minden karélyos levél felettem,mintha belelátott volna a szívembe egy láthatatlan szellem,amely aztán megsúgta a fának,hogy min tűnődik a gyarló kicsi ember,aki megtette magát a világ urának.Pedig az élete csak annyi,amennyi egy ilyen tölgy átlagos életkorának a huszadrésze.Ha ennek a kolosszusnak egyetlen ága leszakadna rá,menten vége volna,gyarló és önző okoskodásával egyetembe.
       Bársony István  (Novella részlet)