Költészet napja

Az árnyékok kinyúlnak,
a csillagok kigyúlnak,
föllobognak a lángok
s megbonthatatlan rend szerint,
mint űrben égitest,kering
a lelkemben hiányod.

Mint tenger,reng az éjszaka,
növényi szenvedély szaga
fojtja szoruló mellem.
Végy ki a mélyből engemet,
fogd ki a kéjt,merítsd szemed
hálóját mélyre bennem.
        József Attila: Az árnyékok....

Akármiként állítjuk fel a mércét; a vers csak úgy szép,ha nem tudni,miért szép.

Tanuld meg,kedvesem,tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét,s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait,amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét,ha leszáll az est,
s az árnyat,mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam,mint rátartin,csökönyösen tartom....
Tanuld meg,kedves és őrizd meg az arcom.
            Sárhelyi Erika: Tanuld meg az arcom

Néha már úgy hiszem,nagyon sok,talán minden a szavakon múlik,melyeket idejében kimond,vagy elhallgat,vagy éppen leír az ember.
        Márai Sándor

Most,amikor éjfelekig
kell dolgoznom görnyedt-hajolva,
hogy nincsen percnyi pihenés:
most van szükségem mosolyodra.

Most, amikor zúgó fülem
szavak olvadt érceit issza:
most,most van szükségem nagyon
simogató-lágy szavaidra.

Most, amikor fáradt kezem
törött szárnyú madárként rebben:
most kell,ha csak egy percre is,
hogy megpihenjen a kezedben.

Az átvirrasztott éjszakákat
enyhítse egy-egy pillanat:
hisz ezerévnyi pihenést ad
mosolyod,kezed és szavad.......
          Szilágyi Domokos: Most

Előttünk már hamvassá vált az út
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom,halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány,szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.

Illattá és csenddé.Titkok illata
Fénylett hajadban s béke égi csendje,
És jó volt élni,mint ahogy soha,
S a fényt szemem beitta a szívembe:
Nem tudtam többé,hogy te vagy-e te,
Vagy áldott csipkebokor drága tested,
Melyben egy isten szállt a földre le
S lombjából felém az ő lelke reszket?

Igézve,álltam,soká,csendesen,
És percek mentek,ezredévek jöttek,-
Egyszerre csak megfogtad a kezem,
S alélt pilláim lassan felvetődtek,
És éreztem: szívembe visszatér,
És zuhogó,mély zenével ered meg,
Mint zsibbadt erek útjain a vér,
A földi érzés: mennyire szeretlek!
           Tóth Árpád: Esti sugárkoszorú