A költészet napja

A magyar költészet napját 1964.óta József Attila születésnapján,április 11-én ünnepeljük,mi másról szólna ez a bejegyzés,mint az Ő gyönyörű verseiről.

"Veszem a szót,földobom a levegőbe,ott
szétesik és újra megfogom és akkor valami
más."
          József Attila

Nagy,mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkan fuvoláz a vágy.
Mint ifjú pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy,mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma,minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy,mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamba zúgva dübörög.
          József Attila: A szemed (1922.december 28)

Gyöngy a csillag,úgy ragyog,
gyöngyszilánkokként potyog,
mint a szöllő,fürtösen,
s mint a vizcsepp,hűvösen.

Halovány bár a göröngy,
ő is csámpás barna gyöngy,
a barázdák fölfüzik,
a bús földet diszitik.

Kezed csillag énnekem,
gyenge csillag fejemen.
Vaskos göröngy a kezem,
ott porlad a sziveden.

Göröngy,göröngy,elporlik,
gyenge csillag lehullik,
s egy gyöngy lesz az ég megint,
egybefogva szíveink.
             József Attila: Gyöngy (1928.július 6.)

Arany hajad,mint a nap sugára
Vet fénykévét ruhácskád fodrára.
Reng ruhádban a karcsú termeted:
Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,
Égen földön nincs,nem akad mása.
Ha engem látsz,lecsukod csendesen,
Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,
Ringatózik mély tenger ölében.
Óh! előlem felhők takarják el!
S ha várok rá.....eltűnik - a nap kel.

Szíved? Óh! a szíved nem találom,
Ez az én bús,szomorú halálom.
Széttörnélek! -de kezemen bilincs:
Meghalok érted,mert szíved az nincs.
             József Attila: Hozzá! (1921.április 10.)

Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz,mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress,mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
         József Attila: Tedd a kezed (1928.május-június)

Egyre várlak.Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél,elsimulna köröttünk a rét
És csend volna.Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan,pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
           József Attila: Várlak (1922. első fele)