Szabó Lőrinc

Szabó Lőrinc (Miskolc 1900.március 31.-Budapest 1957.október 3.) költő,műfordító,a 20.századi magyar líra kivételes tehetsége.
Nagyon szeretem az írásait,verseit,ma van születésének évfordulója és ez okból,a bejegyzésem az Ő gyönyörű verseiről szól.

Ahogy repül az élet,évre év,
egyre kevésbé tudom,mi a szép,
egyre kevésbé értem magamat,
hogy régen csak bizonyos arcokat
hittem annak,csak ilyen vagy olyan
szemet,szájat; mintha nem is magam
ítéltem volna,hanem más,aki
értelmetlenül válogatta ki
a vonzót s rútat,s megszegényített.
Aztán elhagytam a törvényeket
s most türelmesebb,gazdagabb vagyok:
előre látom a pillanatot,
mely olt vagy gyújt,s a lelket,jellemet,
a belső formát.Milliméterek
összhangja szabta,ki tessék,ki nem?
Ma sok egyéb is; és a szerelem,
ahogy tanít idő s tapasztalat,
egyre szebb lesz és titokzatosabb.
              Szabó Lőrinc: A törvénytelen szép

Hajnalig néztem az eget:
ezer szeme észre se vett.

Pedig rám nézett szüntelen,
s szinte kacérkodott velem,

hogy oly nagy,oly gyönyörű-szép
az öröktünde régiség.

Hajnalig néztem az eget;
ezer szeme észre sem vett,

bár csöndben megfordult,ahogy
a csigalassu csillagok

(száz egybezárt-nyílt végtelen)
keringtek bennem-kívülem.

Hajnalig néztem az eget
és lassankint elrémített,

hogy e szárnyas gyöngy-állatok
rajzása úgy halványodott:

társtalan ültem s üresen
a rámszürkülő semmiben.

Hajnalig néztem az eget,
s akkor a húspiros Kelet

hirtelen elhúzta az ég
maradék csillagfüggönyét-

szívemben arcod nevetett:
csordultig megteltem Veled.
           Szabó Lőrinc: Hajnali látomás

Csak álom vagy,hiába akarlak,
lidérc,kit a vágy maga szül,
tündér gyönyör,olyanokat súgsz,
hogy a józan eszem menekül

és öleli érted a torzat,
a semmit,s azt hiszi,te vagy,
néger-zene villog agyamban,
s hiába,csak csalogat

a fényed: nem érek odáig:
a fényed: a képzelet: én-
a fényed: kibonthatatlan,
megfoghatatlan ez a fény,

ez a fény: te,ki táncolsz meztelenül
s kit nem lehet soha elérnem,
mert rejtve ragyogsz bennem,mint a tűz,
mely feketén alszik a szénben.
             Szabó Lőrinc: Lidérc

A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem,hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki,ugye,
ha kéri?) hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam,egész világosan,
égszín hangját,néha meg én magam
súgtam,vagy nem is súgtam,csak olyan
nagyon vártam már,hogy tán a szívem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam,képzelem-e
vagy tényleg csalok,neki,a neve
mondásával?.....De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat,az a kis
segítség semmi,hisz úgy szeretem:
S dehogy felejtem,nem én,sohasem!
             Szabó Lőrinc: Nefelejcs