Beléd haraptam,áldott kenyér,
és elborzadtam.- Habfehér
tested kísértete oszlani
kezdett,zöldülni s foszlani,
s köröttem az eltűnt szobák
falain,az utcán,a városon át
őt láttam mindenütt,csak őt,
a milliárdlelkű mezőt,
ahogy szétcsapott,ringva- már
tenger volt,végtelen határ,
zöld végtelen,aztán rőt-arany.
Hány kalász élt ott,boldogan,
hány külön-külön kis akarat,
s minden kalászban mennyi mag,
és minden magban mennyi múlt
s mennyi jövendő párosult!
-Aztán egyszerre magamat
láttam,e roppant áradat
gyilkosát,isten gyilkosát,
aki kaszával belevág
az örök csodába,töri,üti
a szent anyagot,megsüti
s eszi istent,aki test,aki vér.-
S letettelek,darab kenyér,
s fölvettelek,elnéztelek,
magamban éreztem az életedet-
aztán lassan úgy ettelek tovább,
mint a hívő az úrvacsorát.
Szabó Lőrinc: Kenyér
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése