A huncut angyal

Magunk közt: A huncut angyal
Délelőtt még legyintgettem,amikor Szilvi,a barátnőm megsúgta,hogy két napja kutakodik otthon,hogy megtalálja a "jézuskát".Kipakolta az összes pulóvert,síruhát,bakancsot és könyvespolcot,de sehol semmi.Ma a kamrában folytatja.
-Miért akarod megtalálni? Hát nem jobb a meglepetés? -kérdeztem,ő meg úgy nézett rám,mintha ufó lennék.Mert szerinte minden épkézláb nő tudni akarja,mit kap a férjétől karácsonyra.
Ezen aztán elgondolkodtam.És addig-addig gondolkoztam,míg belém bújt a kisördög.Mert Szilvi azt is megsúgta,hogy az igazi férfi nemcsak berohan a boltba szenteste előtt öt perccel,aztán amit lever a polcról,azt megveszi a nejének,hanem éberen figyel már szeptember óta,hogy mire csillan fel az ő kis feleségének a szeme.És amikor a kis feleség a leggyanútlanabb,akkor elnyargal az áruházba,rábök a kifigyelt árucikkre,kifizeti és becsomagoltatja.
Hát igen.Október volt,esős vasárnap,amikor a férjemmel a kirakatokat nézegettük.És akkor az én szemem bizony felcsillant.Méghozzá egy hajszálvékony aranylánc láttán,melyen egy icipici angyal lógott türkizkék tűzzománc szárnyacskákkal.Meg is mutattam a férjemnek,hogy nézze csak,milyen szép és közben többször is felcsillant a szemem.....
Szóval ez jutott eszembe és ahogy eszembe jutott,máris belém bújt a kisördög.És kutatni kezdtem.Benéztem az ingei közé,a gatyák és zoknik mögé,a cipők alá és a sícuccok fölé,de semmi.Már épp feladtam volna,mikor a legalsó polcon valami kicsi és kemény akadt a kezembe.Egy doboz.Nejlonzacskóban.
Hát itt van! A férjem szeret,mosolyogtam a piros dobozra és már majdnem el is pityeregtem magam,amikor végre sikerült kinyitni a dobozt.
Nem volt benne angyalka.Volt viszont csicsás ezüstóra mindenféle féldrágakő berakással,szívecskés nagymutatóval.
A férjemre gondoltam,az együtt töltött tíz évre.A férjemre,aki még mindig nem tudja,hogy nem hordok karórát,utálom az ezüstöt,a szívecskés mutatóktól pedig kiver a víz.
A férjem nem ismer engem.A dobozt visszacsúsztattam a zacskóba,a zacskót a polc végébe,becsuktam a szekrényt és tudtam,abban az évben nem lesz karácsony.( Hiába lapult a szekrényem legmélyén az a szép bőr aktatáska,amit szeptember végén,egy esős vasárnapon láttunk meg a kirakatban és amiről a férjem nem tudta levenni fel-felcsillanó szemét és amiért én másnap visszarohantam az üzletbe.)
Karácsony mégis lett.Méghozzá hópelyhes,csillogós,fahéj- és fenyőillatú.A család körbe állta a fát,énekeltek,nevettek,nem sejtették,milyen bánatos vagyok,nem sejtették,hogy angyalka nélkül nem teljes az ünnep.
A fa vörös gömbjei alatt pici aranydobozka lapult.A férjem lehajolt érte és a kezembe nyomta.Boldog karácsonyt mondta.
Szomorúan,de kinyitottam.A dobozban hajszálvékony aranyláncon pici angyalka csüngött,szárnya türkizkék tűzzománc!
Hát mégiscsak szeret! A nyakába ugrottam.De a következő pillanatban ellöktem magamtól.- Akkor kié az a csicsás,szívecskés ezüstóra,amit október óta dugdosol a szekrényedben?
Először elképedt,majd nevetni kezdett.És úgy nevetett,de úgy,hogy a könnye is kicsordult. -Az óra Szilvié- mondta végre. -De mivel folyton kutakodik karácsony előtt,a férje megkért,dugjam el én az ajándékát.Eldugtam szívesen,mert nálunk senki nem csinál ilyen butaságot.Ugye,senki?
- Senki - mondtam és igyekeztem épp olyan arcot vágni,amilyet a türkiz szárnyú angyalkám.
          írta: Vág Bernadett