Azt mondod: fa-
és erdőstül állnak elibém a fák.
Azt mondod: kő-
nem aszfalt s nem beton,
de szikla szúr a víz alatt.
Azt mondod: rét-
és sötét papuccsal lépked az éj,
a fűszálak hegyén.
Azt mondod: tó-
és lassú buborékkal
gyöngyök és gyűrűk szállnak fel a mélyből.
Azt mondod: szép-
és tulipánt hajt a hajnal
s kötényünk megtelik kankalinnal.
Azt mondod: én-
és sápadt tűzben égsz,
mint nyári délben gyújtott gyertyaszál.
Azt mondod: nyár-
és gyíkok lihegnek forró köveken,
kisül a földből a virág-gyökér.
És illattal púpozva a Tejúton ballag
egy júliusi szénásszekér.
Azt mondod: ősz-
és áfonyával telik meg
harminc szőlőskosár.
S mikor már majdnem minden elfogyott:
piros pecsét van a szájad helyén,
mikor a nevemet lassan olvasztgatod....
Károlyi Amy: Szólongatás
A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.
Károlyi Amy: Tárgyeset
Halkan mondjad, -hangosan hallék,-
vissza ne verjék messzi falak.
Leírni talán nem is szabad.
Orcádra fessed rózsaszínnel,
bújtasd mosolyos csigaházba,
didergésbe és könnyű lázba.
Rejtsd pillád alá,meg ne lássák,
akadó lélegzetbe vessed.
Hogyha szereted,így szeressed.
Károlyi Amy: Így
Ki hagyta rám e furcsa örökséget?
tán javasasszony volt a drága,
füveket,gombát egybefőző
tündér,boszorkány,ükanyó,párka,
kezében órjás kertészolló,
Az életekből itt-ott levágott,
S élet-darabokból foltozott
nekem egy foltos bohóc-virágot.
Ezt a világot hagyta rám,
a sok mögött mégsem egészet,
a csupa kérdő- és gondolatjel,
mi a világból az enyém lett.
Károlyi Amy: Örökség
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése