Nők a vadonban

.......három nő,aki életét az emberszabásúak megismerésének és megmentésének szentelte és maga mögött hagyva a civilizációt,otthonául a vadont választotta.



Jane Goodall állatok iránti szenvedélye már nagyon korán megmutatkozott.Alig volt másfél éves,amikor plüssmaci helyett egy marék gilisztával akart nyugovóra térni,négyévesen pedig órákat töltött a tyúkólban,hogy rájöjjön,honnan is jön a tojás.Huszonévesen egy barátját látogatta meg Kenyában és végül Afrikában maradt,hogy első nőként eredeti környezetükben,a tanzániai Gombe Nemzeti Parkban kutassa a csimpánzok életét.
A kalandos vállalkozás nem indult jól,hisz már az első héten ágynak döntötte a malária,anyjával együtt,aki fél évig vele volt a vadonban.Goodall megfigyeléseit kezdetben szkeptikusan fogadták az angol tudósok,akik csak a National Geographic címlaplányát látták benne.Leginkább azt kifogásolták,hogy Goodall szerintük túlzottan teret engedett érzelmeinek kutatásai során,nevekkel -és nem számokkal- különböztette meg a csimpánzokat és emberi jellemeket tulajdonított az állatoknak.Azt azonban a konzervatív tudósok sem vitatták,hogy ő volt az első,aki megfigyelte,hogy a csimpánzok a termeszek bolyból való kihalászásához fűszálat,vagyis eszközt használnak.Ezzel egy csapásra megdöntötte azt az állítást,miszerint egyedül az ember az,aki eszközhasználatra képes.
Kutatásai olykor fájdalmas megfigyelésekkel is jártak.Goodall-nak végig kellett néznie,hogy a csimpánzok is képesek a kívülálló számára értelmetlen agresszióra és éveken át tartó háborúra,amely jó néhány fiatal és felnőtt állat életét követelte.Persze Goodall az agresszió mellett az önfeláldozás,az együttérzés és a szeretet számtalan megható megnyilvánulását is leírta,de -mint mondja- a csimpánzok megfigyelése során szerzett tapasztalatok abban is segítették,hogy kisfiának még jobb anyja lehessen
Goodall 1977-ben megalapította a Jane Goodall Intézetet és évtizedek óta fáradhatatlanul járja a világot,hogy a természetvédelem fontosságát hirdesse.Többször járt Magyarországon is,túl hetvenen is erő és végtelen béke sugárzik belőle és a világban látott számtalan borzalom ellenére is töretlenül bízik egy szebb és jobb jövőben.

Dian Fossey1966-ban kezdte meg munkáját Zairében,a mai Kongóban,majd az egyre veszélyesebb politikai helyzet miatt Ruandában folytatta azt.A hegyi gorillák a Föld legveszélyeztetettebb állatai közé tartoznak,számuk ma alig 700-ra tehető.
Dian Fossey rengeteg időt töltött a gorillák megfigyelésével,az állatok fokozatosan hozzászoktak jelenlétéhez.Fossey az általa megfigyelt területen minden gorillát elnevezett.Írásainak és előadásainak köszönhetően Digitet,Bert Bácsit,Simbát és a többieket hamarosan az egész világ megismerte.Fossey a gorillákat jellegzetes orrmintázatuk alapján különböztette meg,hangjuk és viselkedésük utánzásával pedig elnyerte bizalmukat is.1970-ben pedig megtörtént az,ami még soha az előtt: egy felnőtt hím gorilla nemcsak hogy eltűrte Fossey jelenlétét,de barátságos közeledése jeleként meg is érintette a kezét.
Fossey Ruandában töltött évei során nem csupán tudományos megfigyelése tárgyaként tekintett a gorillákra,de az állatok személyes ismerősei is lettek.Egy gorillával különösen közeli kapcsolatba került.Ő volt Digit,akinek egy fiatalkori sérülés miatt nem akadt játszótársa a csoportban.Idővel igazi barátság alakult ki közöttük.1977-ben azonban Digit,miközben családját védte,orvvadászok áldozatául esett,akik valószínűleg a csapat legifjabb tagját,a kis Kwelit akarták elfogni és később jó pénzért eladni.Digit emlékére Fossey létrehozta a Digit Alapítványt,amely ma is a veszélyeztetett hegyi gorillák megmentéséért dolgozik.
Fossey-t 1985-ben -néhány héttel 54.születésnapja előtt- máig tisztázatlan körülmények között,holtan találták ruandai kutató házában.Életét valószínűleg orvvadászok oltották ki,de gyilkosát soha nem találták meg.Dian Fossey-t szeretett gorillái közelében,barátja,Digit mellett helyezték örök nyugalomra.Életét -Gorillák a ködben című könyve alapján- Sigourney Weaver főszereplésével vitték filmre.

Közel négy évtizede él Indonéziában,a borneói esőerdő orangutánjai között a litván felmenőkkel rendelkező,Kanadában felnőtt Birute Galdikas.Munkáját ő is -akárcsak Jane Goodall és Dian Fossey- a neves antropológus,Louis Leakey támogatásával kezdhette el,s lett,ahogy világszerte hívták őket,Leakey angyalainak harmadik tagja.
Galdikas 39éve él az orangutánok között,ezzel az eddigi leghosszabb,folyamatos,helyszíni emlőskutatás fűződik nevéhez.Az orangutánok az orvvadászok és élőhelyük pusztulása miatt a kihalás szélén állnak.Vadon egyedül Indonéziában élnek és egyes vélemények szerint -ha élőhelyük pusztulása ilyen ütemben folytatódik- 20 éven belül végleg kipusztulhatnak.
Galdikas és munkatársai minden erejükkel azon dolgoznak,hogy ez ne következzen be.A kutatóközpontban egy kórházat és egy árvaházat is létrehoztak,ahol a fogságba esett állatok megmentésén és lehetséges visszavadításán dolgoznak.Galdikas és munkatársai kutatásaik során sok fontos megfigyelést tettek,egyik tanítványa azt is bebizonyította,hogy az orangutánok képesek elsajátítani a jelnyelvet.Galdikas akkor 2 éves kisfia,akinek az első barátja egy gibbon volt,szintén elleste a jelnyelvet és remekül megértette magát a központban élő orangutánokkal.Később Galdikas úgy döntött,fiát volt férjéhez küldi Kanadába,mivel az orangutánok között felnőve félő lett volna,hogy nem tud majd megfelelően szocializálódni.
Galdikas munkáját az utóbbi években többen kritizálták.Azzal vádolták többek között,hogy túl sok árva orangutánt tart a központban,amelyeknek,miután hozzászoktak az ember közelségéhez,kevés esélyük lesz arra,hogy újra visszatérjenek a vadonba.Galdikas azonban erre azt mondja: "Ha egy orangutánnak segítségre van szüksége,bárhol legyen is,nekünk segítenünk kell."