Forrongó Világ

Nem látjátok,hogy sápad az arany,
A lelkünk aranya?
Égető,bontó,maró folyadék,
Gyilkos szer fogta meg.
A kéz,mely rácsöppenti,nem remeg,
S vajjon mi marad még,
Ha lelkünk aranya is elveszett?
         Reményik Sándor: Sápad az arany (részlet)

Én most ki nem bírom a papi szót,
Templomba járni én most nem tudok,
Szívemben tőrként döf minden ámen
S úgy érzem,rám dőlnek a templomok.

A belsőm csupa véres lázadás,
Szeretném sivíttatni az orgonát,
Hogy a boltívek alá törjenek
Sikoltó,rémes disszonanciák.

Szeretnék visszadobni minden áldást,
Csak vissza,vissza mind,akár az átkot,
És perelni az Istennel vég nélkül,
Hogy így alkotta meg ezt a világot.
           Reményik Sándor: Én most....

Őszről akartam verset írni.
Zizegő,fájó muzsikáról,
Szívünkbe tépő temetésről
Szomorú,csendes elmúlásról.

Őszről akartam verset írni.
Hogyan lett puszta ligetem,
Hogyan borult rá szemfedő
Fehéren,némán hidegen.

Őszről akartam verset írni.
Szélviharról,mely sírt felettem,
Ábrándról,mely nem teljesült
Álomról,melyből felébredtem.

Bimbóról melyet dér lepett meg,
Mely későn jött és sohse nyílt ki,
Örökké tartó fájdalomról -
Őszről akartam verset írni.

S ekkor valami csoda történt,
Halljátok,ím,a nagy csodát:
Elémbe gyöngén,reszketőn
A Nap vetette sugarát.

Mint egy különös üzenet,
Melyet titokban küld a távol,
Mint egy mámoros ébredés,
Rémekkel népes éjszakából.

Csak egy parányi napsugár volt
Rákacagott a hosszú télre,
S nyomában mintha félve bújna
Egy ici-pici,zöld levélke...

Előttem kápráztatva játszott,
Mozgott,rezgett,táncolt a fény -
És ekkor,ekkor megértettem,
Hogy mit jelent e szó: remény!
       Dsida Jenő: Őszről akartam írni....

A világot úgyis ki kell bírni,
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre,fényre,ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet,sebet,jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.
             Bényei József: Végrendelet