szelíd sekélyből haragos mélysötét,
ma indigó égből csattan a villám,
holnap meg kis felhők szántják fel tükrét.
Ugye látod,hogy húz betűt a tinta,
-hófehér papíron türkiz varázslat-
ám megáll egy percre,mikor egy tiszta
ultramarin szempár fordul utánad.
Magukhoz hívnak a távoli hegyek,
s mintha csak könnyű ködből lennék én is,
úgy úszom a széllel,hozzátok megyek,
olyan közel vagytok,de messze mégis!
Jövőre is kihajt a búzavirág,
s talán felenged a jégkorszak világ.
Rácsai Róbert: Az első a Kék
és smaragdszínű üvegtóvá kövül;
bár csillogó vize szomjat nem olthat,
ha elmerülsz benne,csend vesz majd körül.
Érezd a mezőt! A tengernyi fűszál
olyan puhán süpped lábaid alatt,
mint Aladdin szőnyege; szinte felszáll,
és minden bánatod odalenn marad.
Repülj csak,míg a halhatatlan földek
zöldben játszó határait meglátod;
ott,ahol végtelen erdők üdvözölnek,
lesz az otthonod s igazi világod.
Örök nyugalom fog várni ott terád,
hol mindig érzed a fenyők illatát.
Rácsai Róbert: A második a Zöld
Nézd,hogy csukódik le a bársonydoboz,
titkos kulcsra zárul feletted az ég;
fedele lassan közelít arcodhoz,
és a homályból szerelmed int feléd.
Álmodban kísérsz szemeddel hallgatag
a templomba menet boldog vőlegényt,
majd lassú sort,mely ugyanarra ballag
hallgatni fátyolba takart gyászmisét.
Megfordulsz az utcán egy baljós hangra,
és úgy érzed,hogy az ördög kergetett;
majd felnézel az égre s megnyugodva
látod,gyémántok vannak a fejed felett.
Egyszer jót,aztán gonoszt vetít eléd,
sosem tudhatod,most mit rejt a sötét.
Rácsai Róbert: A harmadik a Fekete
Nézd,hogy elfárad az esti Napkorong,
és már várja az éjjeli nyugalom;
aztán mély álmából kelve szirmot bont
a felhők szélén egy hűvös hajnalon.
Te is elmész egyszer,vakhited megdől;
véred lüktet az eredben s megérted,
az ostoba fegyver ütötte sebből
lassan szivárog a múlandó élet.
Te is elfáradsz,nem tehetsz ellene,
de addig is élvezd a nyári mezőt,
s jusson eszedbe a parázs melege,
mi otthon fogad a kandalló előtt.
Kegyetlen Úr a Mars,a Vörös Halál.....
Ám az élet mindig a nyomában jár.
Rácsai Róbert: A negyedik a Vörös
kvarc,mint a jég,oly tiszta,s repedezett
szívén fut a csillogó aranytelér
a hegymélybe és elcsábítja kezed;
levélben bújik szerelmes üzenet,
hol mindig rejtve maradnak a hibák,
nyáron csak menyasszony ruhát lát szemed,
ám néha fagy borul paplanként reád.
Lásd,télen,ha zúg a vad hózivatar
és csak sűrűsödik a hideg utcán,
álldogálsz ott kint és lassan betakar
a hógyapjúból szőtt puha kardigán.
Kiáltanál,hogy fázol,de hiába:
beleolvadsz e szűzies világba.
Rácsai Róbert: Az ötödik a Fehér
Nézd az arany búzamezőket,puhán
bólogatnak a kalászok a szélben;
sürögnek a pékek Szent István napján,
s olvad a vaj a megszentelt kenyéren.
Nemcsak a nyáré e szín: belecsöppen
teámba fagyos estén az akácméz
és a citrom; elkortyolom,s miközben
múlik a láz beteg foltja,visszanéz
rám az Etna fényképe,sós peremét
nehéz illatú kénvirág szirmai
pettyezik.....oly élettelen e vidék!
S mégis,magához vonz benne valami.
Élet és halál......ez mind,ez a sárga;
Látod,ha felnézel a Nap arcára.
Rácsai Róbert: A hatodik a Sárga
Nézd,hogy beszél hozzád a szürke szempár,
oly beszédes e hallgatás -hang nélkül
szól,de érted szavát,s ha kéred,megvár,
mert érzi szíved és ezért nem vénül.
Tudd hát: hiába száll felhő mifölénk
viharral zúzva szét hiú reményünk!
Álnok folyó! Hiába zúgsz dúvadként,
tajtékot fújva: átok,fuss előlünk!
Én nem kértem átlagéltet,bár néha
sírva nézem múltam,búsat álmodván,
de érzem,én is szürke lettem: még ha
híres porszemként élek is ezután.
Az őszi pára fátyolként borul rám,
most köd-hűvös könnyel sírdogál ruhám.
Rácsai Róbert: A hetedik a Szürke
Néz fel most te is az alkonyi égre,
mikor utolsót lobban a napkorong;
sárga lánggal ég a felhőknek széle,
míg rőt parázsba bújik a horizont.
Zord vihart jósol a narancs színjáték,
bár a tűzfény ma még hevíti arcod,
ám a holnapi szél kergette árnyék
ránt reggelre kelvén marcona kardot.
De felejtsd el,kérlek,most a hideget,
érezd csak,ahogy a láng belülről fűt;
gyere velem,hadd mutassam meg neked
a díszes naplementét,a gyönyörűt.
Gyümölcsöt termett ámuló mosolyod:
amin,a Nap ott fent végsőt pislogott.
Rácsai Róbert: A nyolcadik a Narancs
Nézd,az ametiszt mélylila árnyai
megrészegítenek,bár ezt tagadja
ősi neve; tavasz-színben,hajnali
fényben ibolyamezőkön haladva
újra éledsz,kökörcsin nyílik éppen
erdőmélyen -nincs ily ártatlan semmi!
És az orgonaillatú estéken
mész anyák napjára virágot szedni.
Akácfa bódít és ezernyi bogár
tánca,elszédít a május zsongása....
Jó idekint,de néha elég,s akár
zenét hallgatva is bújhatsz szobádba.
Dőlj csak hátra,mert nem lehetsz egyedül,
Míg Ed-Alleyne Johnsson neked hegedül.
Rácsai Róbert: A kilencedik a Lila
(Ed-Alleyne Johnsson: angol zenész,saját maga készítette,lila színű,öthúros,elektromos hegedűjével koncertezik)
Gyűrű szívében,nyersen vagy csiszoltan,
mindegy,hogy markolat,vagy finom nyakék:
büszkén feszít az arany foglalatban.
Annyira élénk és vidám,hogy látod,
a dísz jut mindenki eszébe,habár
nem pusztán holt kő,s nemcsak ott találod,
ahol Nisapur ősi bányája vár;
mert ha csendben állsz és nem nézel félre,
a legkékebb kék moccan a bokorban:
gyík fején villan meg szeme fehére,
pillanatra megáll,majd tova surran.
E színt a szépség szülte a világra,
-nélküle üres Dárius kincstára.
Rácsai Róbert: A tizedik a Türkiz
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése