ágyamra ledőlt egyik este
elveszett álmait
hűvös párnámon kereste
mit talált ott,nem tudom
mintha elmosolyodott volna
égi ragyogása
mintha derűsebb lett volna
soká nem maradhatott
vitték csillagos szövedékek
jég-fényébe bújtak
forró éji-szenvedélyek
most is vissza-visszatér
megbújik kicsit az ágyamon
felgyűri takaróm
hozzám simul és én hagyom......
jössz utánam,
csupasz a vállad,
csupasz a vállam,
s akár a bőrre
tapadó inget,
cipeljük pőre
kétségeinket,
meg azt a terhes,
meg azt az áldott,
azt a keserves
bizonyosságot.
Szándékot szándék
félve kerülget,
karja tárt árnyék
lopva feszül meg,
szólsz botladozva,
szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg,
didergő félszek.
Szempillád néha
nyugtalan rebben,
mint lüktetés a
kötözött sebben,
s szavunk a semmi
rácsához koccan,
kétemeletnyi
hűvös magosban.
Valami lomha
időtlenség,
süketen kongja
ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-
odvából feltör,
feltör dübörgőn
az a parázsló,
magát veszejtő,
meg nem bocsájtó,
el nem eresztő,
eszelős,fojtott
kényszerűség,
vérünkbe oltott
védtelen hűség,
az a sikoltó,
láncokat oldó,
borzongó óhaj,
sunyi,kegyetlen,
emberi szóval
nevezhetetlen,
amitől félsz és
amitől félek,
amiért élsz és
amiért élek.
Majtényi Erik
(nem szoktam a versekhez megjegyzést írni.....de,ez a vers nagyon elvarázsolt)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése