a semmi: lehetne mondjuk
márvány és praliné,
vagy vattacukor-köddé málló
hatalmas maszlag,ami minden nap
halványan átkúszik rajtad és
közben elképzelheted,milyen,
ha tökéletes egyensúlyba összeáll
egy test - meg a lélek.
Csurai Zsófia: egyszersmind
figyeltem tenyered,
ahogy kifut belőle
minden,ami én
lehettem volna,sikolynál
is többet érő rezgés,
olyan torokszorító,
vagy épp csitulni képtelen
buta tegnap és megint vákuum
és utolsó kábulat,nem értem,
hol vagyok és merre te,
egyre csak zümmög valaki
a fejemben,hallgatsz,hallgatok,
közöttünk némaság,
lassan ránk feszül egy apró rándulás.
Csurai Zsófia: egymással szemben
- a tékozlónak -
láttam szemedben a világot
ahol kisurrant velünk az idő
maga után húzva a bágyadt fényeket
az egyszert a teljes őrületet
és csak tompa zajok maradtak
emberségünk mellett.
Csurai Zsófia: nyomtalanul
vajon
milyen
lehet
mikor sóhajod
bőrömnek feszül
és mozdulatlanná tesz
ha szótlan szemedből
arcomra koppan a csend
sosem
jártam
benned
mégis nyelvemen érzem
remegő hangod.
Csurai Zsófia: fikció k-nak
- a szemed -
néha
mikor
felülnézetbe
rándult a világ
és benned
én voltam a valóság
akkor volt
leggyönyörűbb a szemed
benne minden
és mégis semmisem.
Csurai Zsófia: széljegyzetek
- a törékeny -
egymásból egymásba
csitultak a napok
mikor pirulva siettél
abba a valóságba
ami határtalan
mondatokat rejt.
mert szabadnak lenni
szelíd árnyak közt is nehéz.
Csurai Zsófia: arcok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése